A félkörívben húzódó végvárrendszer várait a „velencei tengertől fogva fogvást egész Erdélyig” főkapitányságokra osztották. 1547-ig mindössze egy főkapitánya volt az országnak. Ezt követően elrendelte az országgyűlés, hogy egy helyett két főkapitányságra osszák az országot. Ekkor tették kötelezővé, hogy legyen külön főkapitánya Felső-Magyarországnak és a tiszai részeknek, illetve a Dunántúlnak.[1] A dunántúli főkapitányság székhelyéül Szigetvárt, Pápát vagy Kanizsát jelölték ki, de területét 1566-ban kettéválasztották. A Duna és Balaton közötti főkapitányságot Győr központtal, illetve a Dráva és Balaton közöttit, a török kézre került Szigetvár pótlására, Kanizsa központtal.[2] A szigeti várat Barcs, Babócsa, Sellye, Szentlőrinc, Szentmárton, Szenyér, Korotna és Segesd erődítmények biztosították.[3] Ugyanakkor Kanizsa a következő védőgyűrűt tudhatta magáénak: Szentjakab, And, Móriczhely, Szentbalázs, Szentgyörgy, Kerecsén, Sárkányszigete, Rajk, Szentmiklós. Ezen kívül Tahy Ferenc Csákánt, Szécsit és Udvarhelyt, míg Thúry György Issabort és Szabart építette a meglévő erősségek mellé.[4]
A Dráva és Balaton közötti védelmi vonal kétszer módosult. Először, amikor Szigetvár elesett és a Dunántúl legfontosabb erőssége Kanizsa lett. Az új vonal alkotó elemei pedig: Keszthely, Hídvég, Zalavár, Kiskomárom és Légrád lettek.[5]
A második változást Kanizsa elestéhez (1600) köthetjük, amikor Kiskomárom központtal a Kanizsával szembevetett végházakra helyeződött a hangsúly.[6]
[2] Szántó Imre. 1980. 38. o.
[3] Takáts Sándor. 1912. 235. o.
[4] Takáts Sándor. 1912. 234. o.
[5] Takáts Sándor. 1914. 246. o.
