Végvárrendszer állapota a 16. század második felében

A mohácsi csatát követően és főként Buda elfoglalásával egyre nagyobb feladat hárult a magyar végvárrendszerre. Magyarországot a 16. században gyakran nevezték „Az kereszténység védőbástyájának”. Erről tanúskodik az 1566-os év haditanácskozása is: „A magyarok mostanáig Németországot követték, érette életüket és vérüket áldozták; azért méltányos őket, mint a védőfalunkat,- megtartani és róluk gondoskodni; mert ha Magyarországot elveszítjük, megszabadításunk és védelmünk német parasztjainkra háramlana, szabadulásunk pedig sokkal bajosabb lesz.”[1]
Hunyadi Mátyás regnálása idején kísérletet tettek arra, hogy a törökök megfékezésére védelmi vonalat építsenek ki. Ez a kettős védelmi vonal mintegy 150 kisebb-nagyobb várból állt. Ez azt jelentette, hogy minden hét kilométeres szakaszra esett egy erősség. A végvárrendszer az Adriai-tengertől a Dunántúlig, a Felvidéken keresztül Erdélyig húzódott. A védővonal nemcsak megfékezte a törökök egyre erőteljesebb előrenyomulását, hanem az ellentámadások kiindulási pontjául is szolgált. Ehhez azonban feltétlenül szükség volt egy állandóan készültségben álló seregre.

A híres „fekete sereg” feloszlatását (1493) követően ilyen haderő nem létezett a Magyar Királyságban. Az állandó zsoldos sereg hiánya gyengítette a magyar védelmi rendszer erejét.[2]
Az ország vezetői jól tudták, hogy a törökök terjeszkedését csak megerősített helyek létesítésével lehet megakadályozni. A megerősített várak és a hozzájuk tartozó kisebb elővárak egész országrészeket voltak képesek megvédeni. Amíg az oszmánok nem tudták elfoglalni a központi a várat, addig a védelmi lánc jól működött. További előny volt a magyarok számára, hogy az oszmán haderő évente csak korlátozott ideig volt képes hódító hadjáratot folytatni.[3] Általában az aktív időszak nyár elejétől október végéig - Kászim napjáig - tartott. Nem tudtak minden évben seregeket küldeni az ország ellen, mert a hadjáratok igen komoly anyagi erőfeszítéseket igényeltek.[4] Így az ostromlott várak erőfeszítése nem volt hiábavaló, mert ezzel más várakat mentettek meg és esetleg a következő vár ostromára már nem volt idejük a hódítóknak.[5]
A 16. század első kétharmadában a végvárak technikailag alaposan elmaradtak a kor követelményeitől. Emellett a viszonylag kiterjedt védelmi vonalon viszonylag kevés katonaság helyezkedett el. Bár azt is tudjuk, hogy létszámuk, ha kevéssel is, de folyamatosan növekedett.[6] A 16. század elején a végvárak túlnyomórészt magántulajdonban voltak. Így például Nádasdy Tamás Kanizsát, Török Bálint Szigetvárt és Pápát, a Báthoryak Babócsát, Lakot, Tahy Ferenc Vízvárt, Bebek Ferenc Füleket, Patócsy Ferenc Gyulát, Perényi Ferenc Egert birtokolta. Már az 1543. évi 7. tc. megállapította, hogy a nagybirtokosok nincsenek abban a helyzetben, hogy megvédjék váraikat.[7] Ezzel magyarázható, hogy mindinkább az uralkodó vállalta magára a végvárak fenntárásának gondját. Így került Kanizsa vára Miksa császár tulajdonába 1568-ban.
A horvát és a szlovén határvédelem magyarországi folytatásaként a magyarországi végvárrendszer a Dunántúlon a Balatonra és a Vértesre támaszkodott.[8] Legfontosabb erősségei: Kanizsa, Veszprém, Pápa, Palota, Tata, Komárom és Győr voltak. A további védelmet Érsekújvár, Eger, Szendrő, Kassa, Tokaj és Kálló biztosította, Partiumon át Erdélyig.[9]




[1] Geöcze István: 1894. 654. o.
[2] V. Molnár László. 1987. 46. o.
[3] Sinkovits István. 1966. 774. o.
(4] Szántó Imre. 1980. 18. o.
[5] Sinkovits István. 1966. 775. o.
[6] Acsády Ignác. 1888. 77. o.
[7] V. Molnár László. 1987. 47. o.
[8] Demkó Kálmán. 1916. 329. o.
[9] Acsády Ignác. 1888. 70. o.